Kik a nefilimek és mi az eredetük?

A Teremtés könyvének hatodik fejezetében szembesülünk egy különös utalással a nefilimekre. Kik ők? Vajon egy olyan faj voltak, amely az isteni lények és az emberek lányainak keveredése révén jött létre? A nefilimeket Isten ellenségei tervezték ki, hogy meghiúsítsák az emberiséggel kapcsolatos terveit?

Még rejtélyesebb, hogy a nefilimek hogyan jelenhettek meg a 4Mózes 13-ban – jóval az özönvíz után. Nem haltak volna ki az özönvízben az emberiség többi részével együtt? Hogyan jelenhettek meg Kánaánban? Lehetséges, hogy maga Noé is nefilim volt?”

A láthatatlan birodalom című könyvében: Recovering the Supernatural Worldview of the Bible című könyvében Dr. Michael S. Heiser (a Wisconsin-Madison Egyetem héber biblia és szemita nyelvek doktora) ezt a vitatott témát boncolgatja, megvizsgálva azokat a részeket, ahol a nefilimek megjelennek, és feltárva néhány magyarázatot a nefilimek özönvíz előtti és utáni létezésére.

A következő írás a The Unseen Realm című könyvből származik.

Háborúban a kígyó utódaival

A Teremtés könyvének harmadik fejezetében Isten azt mondta Évának, hogy utódai konfliktusba kerülnek a kígyó utódaival (Gen 3:15). A kígyó valójában isteni lény volt, nem pedig az állatvilág egyszerű tagja. A kertben lévő isteni lény, aki fellázadt Jahve azon vágya ellen, hogy az emberek uralkodjanak az édeni világban, soha nem öltött emberi alakot. Ellentétben az 1Mózes 6:1-4-ben szereplő Isten fiaival, akiket emberi testet öltve és együttélésre képesnek ábrázolnak, az édeni isteni lázadó nem így jelenik meg Éva számára.

Következésképpen a nachásból (kígyóból) kinyúló “mag” vagy utód gondolata nem lehetett szó szerinti a bibliai író számára. Ehelyett a fogalom metaforikus vagy spirituális. És pontosan ezt látjuk, amikor ez a kifejezés máshol is előfordul a Bibliában. A metafora talán az Újszövetségben a legvilágosabb, amikor maga Jézus a farizeusokat kígyóknak nevezte (Mt 23:33), akik “az ördög atyjától” voltak (Jn 8:44; vö. Jel 12:6).

Az édeni történetben használt nyelvezet metaforikus jellege ellenére az 1Móz 6:1-4-ben valóban megjelenik az az elképzelés, hogy az isteni lények olyan emberi ivadékokat hoznak létre, amelyek szembeszállnak Jahve vágyaival.

“Amikor az emberek szaporodni kezdtek a föld színén, és leányok születtek nekik, Isten fiai látták, hogy az emberek leányai vonzóak. És feleségül vettek maguknak, akit csak akartak. Akkor így szólt az Úr: “Az én Lelkem nem marad meg örökké az emberben, mert testté lett; napjai 120 évig tartanak”. A nefilimek azokban a napokban voltak a földön, és azután is, amikor Isten fiai bementek az ember lányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik. Ezek voltak a hatalmas férfiak, akik régen voltak, a hírneves férfiak”. (1Mózes 6:1-4, ESV)

A nefilimek eredete

Hogyan kell értenünk az 1Mózes 6:4-ből, hogy a nefilimek a földön voltak az özönvíz idején “és azután is”? Hogyan dolgozzuk fel az eredeti jelenlétüket?

Minden olyan nézőpontot el kell vetni, amely megfosztja a beszámolót természetfeletti ízétől. Az 1Mózes 6:1-4-ben leírt események Izrael természetfeletti világképének részei voltak. Nem tehetünk úgy, mintha úgy látnák a dolgokat, ahogy a legtöbb modern olvasó látná. Mivel a nefilimek Izrael természetfeletti világképének részei voltak, és leszármazottaikról kiderül, hogy Izrael elsődleges akadályai az ígéret földjének meghódításában, magát a hódítást is természetfeletti szempontból kell értelmezni.

Az 1Mózes 6:1-4-ben szereplő nefilimek eredetének két lehetséges megközelítése van, amely összhangban van az izraelita világképben Isten fiainak természetfeletti értelmezésével.

A nefilimek isteni lények leszármazottai?

Az első és legátláthatóbb magyarázat szerint isteni lények jöttek a földre, emberi testet öltöttek, emberi nőkkel éltek együtt, és szokatlan utódokat nemzettek, akiket nefilimekként ismertek. Természetesen ez a nézet megköveteli, hogy a hódítás során találkozott óriásklánokat a nefilimek fizikai leszármazottainak tekintsük (4Mózes 13:32-33).

Az elsődleges ellenvetés ezzel a megközelítéssel szemben a szexuális komponens. A modern felvilágosult elme egyszerűen nem tudja elviselni. Ezzel kapcsolatban általában a Máté 22:23-33-ra hivatkoznak, azzal a feltételezéssel, hogy a 30. vers azt tanítja, hogy az angyalok nem folytathatnak szexuális kapcsolatot:

Aznap a szadduceusok – akik azt mondják, hogy nincs feltámadás – odamentek hozzá, és megkérdezték tőle, mondván: “Mester, Mózes azt mondta, hogy ha valaki úgy hal meg, hogy nincs gyermeke, akkor a testvérének el kell vennie a feleségét, és utódokat kell nemzenie a testvérének. Nálunk pedig hét testvér volt. És az első meghalt, miután megnősült, és mivel nem voltak utódai, a feleségét a testvérére hagyta. Így a második és a harmadik is, egészen a hetedikig. És utoljára az asszony halt meg. A feltámadáskor tehát kinek a felesége lesz a hét közül? Mert mindnyájan feleségül vették őt.”

De Jézus válaszolt és így szólt hozzájuk: “Tévedtek, mert nem ismeritek az Írásokat és Isten hatalmát! Mert a feltámadásban nem házasodnak és nem adják őket férjhez, hanem olyanok, mint Isten angyalai a mennyben. Ami pedig a halottak feltámadását illeti, nem olvastátok-e, amit Isten mondott nektek, aki azt mondta: “Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene”? Ő nem a holtak Istene, hanem az élőké!” És amikor a tömeg ezt hallotta, elámultak a tanításán. (Mt 22:23-33)

Az angyalok és a szexuális együttlét

A szöveg nem azt mondja, hogy az angyaloknak nem lehet szexuális kapcsolatuk; azt mondja, hogy nem. Az oknak nyilvánvalónak kellene lennie. A kijelentés kontextusa a feltámadás, ami vagy tágan a túlvilági életre, vagy pontosabban a végső, megújult globális Édenre utal.

A lényeg mindkét lehetőségnél világos. A szellemi világban, az isteni lények birodalmában nincs szükség a nemzésre. A nemzés a megtestesült világ része, és a fizikai népesség fenntartásához szükséges. Hasonlóképpen, a tökéletesített édeni világban való élethez szintén nem szükséges az emberi faj fenntartása gyermeknemzéssel – mindenkinek halhatatlan feltámadási teste van. Következésképpen a feltámadásban nincs szükség a szexre, ahogyan a nem emberi szellemi birodalomban sincs rá szükség.”

Az 1Mózes 6. fejezetben azonban nem a szellemi birodalom vagy a végleges édeni világ a kontextus. Az analógia teljesen megszakad. A Máté evangéliumi szakasza ezért használhatatlan az 1Mózes 6:1-4 kommentárjaként.

A természetfelettivel való modern küzdelem

Az evangéliumi szakasz hibás használata ellenére a keresztények még mindig ódzkodnak az 1Mózes 6:1-4 ezen értelmezési lehetőségétől. Az ókori olvasónak nem lett volna gondja vele. A modernek számára azonban lehetetlennek tűnik, hogy egy isteni lény emberi testet öltsön, és megtegye azt, amit ez a szakasz leír.

Az ellenvetés furcsa, hiszen ez az értelmezés kevésbé drámai, mint Jahve Jézus Krisztusként való megtestesülése. Hogyan elfogadhatóbb Isten emberként való szűzi születése? Mi nem észbontó abban, hogy Jézusnak egyszerre volt isteni és emberi természete egybeolvadva? Ha már itt tartunk, mi nem sérti a modern tudományos elmét abban, hogy Isten átment egy nő szülőcsatornáján, és emberként élte le az életét, megtanult beszélni, járni, kanállal enni, bilire járni, és átesett a pubertáson?

Mindezek a dolgok sokkal megdöbbentőbbek, mint az 1Mózes 6:1-4, és mégis ez az, amit a Szentírás kifejezetten megerősít, amikor arról tájékoztat minket, hogy az Istenség második személye emberré lett. Isten emberré lett a fogantatástól kezdve.

Az igazság az, hogy a keresztények azért erősítik meg a megtestesülést, mert muszáj – ez határozza meg a kereszténységet. Az 1Mózes 6:1-4-et félreteszik, mint perifériás dolgot. De a Biblia által leírt személyes Istenben való hit azt jelenti, hogy elfogadjuk a természetfelettit. A keresztények számára a Szentírás természetfeletti történetének csúcspontja – annak legdrámaibb és legelképzelhetetlenebb kifejeződése – Isten megtestesülése Krisztusban.

Az isteni lények emberi alakban való megjelenése

A gondolatnak, hogy Isten fiai testi alakban jöttek a földre, ízletesebbnek kellene lennie, mint a megtestesülésnek, mivel kevésbé természetfeletti módon látványos. Nincs utalás arra, hogy egy isteni lény bármilyen testi megjelenése az inkarnáció – a tényleges emberré válás – révén valósult volna meg. Minden ilyen eset kisebb jelentőségű, mint a megtestesülés. Az 1Mózes 6:1-4-nek ez a sajátos természetfeletti megközelítése más olyan részekből ered, amelyekben egyértelműen isteni lények (angyalok) testet öltött emberi alakban jelennek meg.

Az 1Mózes 18-19 például teljesen egyértelmű, hogy maga Jahve és két másik isteni lény fizikai testben találkozott Ábrahámmal. Együtt étkeztek:

“És megjelent neki az Úr a Mamré tölgyei mellett, amikor a nap hevében a sátra ajtajában ült. Felemelte szemeit, és nézett, és íme, három férfi állt előtte. Amikor meglátta őket, kiszaladt a sátor ajtajából eléjük, leborult a földre, és így szólt: “Uram, ha kegyelmet találtam előtted, ne menj el szolgád mellett. Hozzatok egy kis vizet, mossátok meg a lábatokat, és pihenjetek meg a fa alatt, amíg én hozok egy falat kenyeret, hogy felfrissüljetek, és azután menjetek tovább – hiszen a te szolgádhoz jöttél.”

Akkor így szóltak: “Tegyétek, amit mondtál. Ábrahám pedig gyorsan bement a sátorba Sárához, és így szólt: “Gyorsan! Három szem finom lisztet! Gyúrd össze, és készíts süteményt!’. Ábrahám pedig odaszaladt a csordához, és fogott egy borjút, zsenge és jószágot, és odaadta egy ifjúnak, aki gyorsan elkészítette. Azután fogta a túrót és a tejet és a borjút, amelyet elkészített, és eléjük tette. És ott állt mellettük a fa alatt, amíg ettek”. (1Móz 18:1-8)

Az 1Móz 19:10 arról tájékoztat minket, hogy a két angyalnak fizikailag kellett megragadnia Lótot, és visszahúzni a házába, hogy elkerülje a bajt Szodomában, ami nehéz lenne, ha a két lény nem lenne valóban fizikai.

Egy másik példa, amit már korábban megnéztünk, az 1Mózes 32:22-31, ahol azt olvassuk, hogy Jákob egy “emberrel” (32:24) birkózott, akit a szöveg kétszer is elohimként ír le (32:30-31). A Hóseás 12:3-4 is utal erre az esetre, és a Jákobbal birkózó lényt elohimként és mal’akként (“angyal”) írja le. Ez egy fizikai küzdelem volt, amely során Jákob megsebesült (32:31-32).”

Személyes angyalok az Újszövetségben

Míg az emberi alakban való látható megjelenések gyakoribbak, az Újszövetség olyan epizódokat is leír, amelyekben az angyalokat leginkább testet öltöttként lehet értelmezni. A Máté 4:11-ben angyalok jöttek Jézushoz, miután az ördög megkísértette, és “szolgáltak” neki (vö. Márk 1:13). Ez bizonyára többet jelent annál, hogy Jézus arca előtt lebegnek. Az angyalok megjelennek és beszélnek (Mt 28:5; Lk 1:11-21, 30-38), olyan esetek, amelyek tényleges hanghullámok keletkezését feltételezik. Ha pusztán hallási élményről lenne szó, akkor azt várnánk, hogy a kommunikációt álomlátomásként írják le (ApCsel 10:3). Angyalok ajtókat nyitnak ki (ApCsel 5:19) és megütik a tanítványokat, hogy felébresszék őket (ApCsel 12:7). Ez a bizonyos epizód azért különösen érdekes, mert a szöveg szerint Péter tévesen azt hiszi, hogy az angyal csak látomás volt.”

A nefilimeket termelték?

Van egy másik természetfeletti megközelítés az 1Mózes 6:1-4-hez, amely a szexuális nyelvezetet eufemisztikusnak, nem pedig szó szerintinek tekinti. Ebben a szemléletben az együttélés nyelvezetét arra használják, hogy azt a gondolatot közvetítsék, hogy Jahvéval rivális isteni lények felelősek a nefilimek előállításáért, és ezért felelősek a későbbi óriásklánokért.

Ez a megközelítés Jahvénak Ábrahámmal és Sárával való kapcsolatát használja analógiaként. Bár nincs utalás arra, hogy a megtestesült Jahve és Sára között szexuális kapcsolat jött volna létre Izsák és így az izraeliták létrehozására, mégis igaz, hogy az izraeliták természetfeletti beavatkozás révén jöttek létre. Ebben az értelemben Jahve “atyja” volt Izraelnek. Hogy Isten milyen eszközökkel tette lehetővé, hogy Ábrahámnak és Sárának gyermeke szülessen, azt a Biblia sohasem írja le, de a Szentírás egyértelműen kijelenti, hogy valamilyen isteni beavatkozásra volt szükség. A Biblia hallgatása a természetfeletti beavatkozás természetéről megnyitja az ajtót annak a gondolatnak, hogy más rivális istenek utódokat hoztak létre Jahve gyermekeivel szemben.”

Vagy az óriásklánok a szó szerinti együttélés eredménye, vagy a szexuális nyelvezet csupán eszköz annak a gondolatnak a közvetítésére, hogy ahogy Jahve volt felelős az izraeliták létezéséért, úgy az óriásklánok is a rivális istenek valamilyen természetfeletti beavatkozása miatt léteztek.

Mindkét megközelítés feltételezi tehát, hogy a nefilimek és a későbbi óriásklánok természetfeletti eredetűek voltak, de az eszközöket illetően nem értenek egyet.

A nefilimek Kánaánban bukkannak fel

Izrael az Egyiptomból való kivonuláskor született újjá nemzetként. Miután megkapták a törvényt, felépítették a hajlékot és létrehozták a papságot, elindultak az ígéret földjére. Hamarosan megérkeztek Kánaán határához, ahová Mózes tizenkét kémet küldött, hogy felderítsék a területet (4Móz 13).

A kémek azzal tértek vissza, hogy megerősítették a föld bőségét és kívánatos voltát. Ennek ellenére legtöbbjük kétségbeesett. A földet fallal körülvett városokban élő emberek lakták – némelyikük a nefilimektől leszármazott óriás volt:

Ezért rossz hírt hoztak Izrael népének arról a földről, amelyet kikémleltek, mondván: “Az a föld, amelyen átmentünk, hogy kikémleljük, olyan föld, amely felfalja lakóit, és minden nép, amelyet láttunk benne, nagy termetű. És ott láttuk a nefilimeket (Anak fiait, akik a nefilimektől származnak), és mi magunk is olyanok voltunk, mint a szöcskék, és mi is olyanok voltunk nekik”. (4Mózes 13:32-33 ESV)

Izrael traumájának megértése a 4Mózes 13-ban elengedhetetlen a későbbi hódítási beszámolók megértéséhez. Minden izraelita vagy zsidó, aki a héber Biblia befejezése után élt, az ígéret földjéért vívott háborúkat ennek a szakasznak a tükrében dolgozta fel, mivel Izraelnek Jahve népeként való fennmaradását a nefilim leszármazottak vereségével kapcsolta össze.

Hogyan élték túl a nefilimek az özönvizet?

Az 1Mózes 6:4 kifejezetten arról tájékoztatja az olvasót, hogy a nefilimek az özönvíz előtt “és utána is” a földön voltak. Ez a mondat előrevetíti a 4Mózes 13:33-at, amely ugyanilyen világosan mondja, hogy Anak túlméretezett leszármazottai “a nefilimektől származnak”. Anak fiai, az Anakim, egyike voltak a honfoglalásról szóló elbeszélésekben leírt óriásklánoknak (pl. 5Mózes 2:10-11, 21; Józs 11:21-22; 14:12, 15). A szöveg egyértelműen a nefilimekhez kapcsolja őket, de hogyan lehetséges ez az özönvízről szóló beszámolót figyelembe véve?

A probléma az ókor óta fejtörést okoz az értelmezőknek. Egyes zsidó írók azt feltételezték, hogy a válasz az volt, hogy Noé maga is Isten egyik fiának apja volt, és egy nefilim óriás. Az 1Mózes 6:9 egyértelműen el akarja határolni Noét az özönvizet előidéző igazságtalanságtól – így ez a magyarázat nem működik.

Két alternatíva van az özönvíz utáni óriások jelenlétének magyarázatára, akik az óriás nefilimektől származtak:

• Az 1Móz 6-8. fejezetben szereplő özönvíz regionális, nem pedig globális katasztrófa volt.
• Az 1Mózes 6:1-4-ben leírt viselkedés az özönvíz után is megismétlődött (vagy folytatódott), és újabb nefilimeket hozott létre, akiktől az óriásklánok származtak.

Az özönvíz helyi esemény volt?

Az első lehetőség, a helyi özönvíz, természetesen a helyi özönvíz védelmében felhozott érvek koherenciájától függ, különösen azoktól az érvektől, amelyek a bibliai szöveg azon megfogalmazásával foglalkoznak, amely úgy tűnik, hogy az özönvíz világméretű volt.

Sok bibliatudós, tudós és más kutató sorakoztatta fel a bizonyítékokat eme olvasat mellett. A mi céljaink szempontjából ez a lehetőség lehetővé tenné az emberi túlélést valahol a bibliai szerzők által ismert régiókban (1Móz 10), konkrétan az ókori Közel-Keleten, a Földközi-tengeren és az Égei-tengeren.

Megismétlődött a nefilimek eredete?

A második lehetőség a héber nyelvtanból eredő lehetőség. Az 1Mózes 6:4 azt mondja, hogy voltak nefilimek a földön az özönvíz előtt “és azután is, amikor Isten fiai az emberiség leányaiba mentek”. A versben szereplő “amikor” szó fordítható “amikor”, ami azt sugallja, hogy ezek az özönvíz előtti események megismétlődtek az özönvíz után. Más szóval, mivel az 1Mózes 6:4 előre mutat a későbbi óriásklánokra, a megfogalmazás arra utalhat, hogy Isten más fiai az özönvíz után további nefilimeket nemzettek. Ennek eredményeként nem maradnának fenn az eredeti nefilimek, és így az özönvíz utáni dilemma megoldódna. A többi nefilim későbbi megjelenése ugyanolyan módon történt, mint az özönvíz előtt.”

Mindez megalapozza a 4Mózes 13-at. Az óriás klánoktól való félelem szellemi kudarcot eredményez, ami negyven évig tartó vándorlást jelent az ígéret földjén kívüli sivatagban. Az Egyiptomból kivonult nemzedék arra van ítélve, hogy a szent földön kívül pusztuljon el. A Józsué alatti új nemzedék ugyanezzel a fenyegetéssel kerül szembe.”

Ez a sorozat további bejegyzései

1. Az Elohim: Mik (vagy kik) ők?
2. 14 kijózanító tény a Sátánról, az ördögről
3. Isten nem volt egyedül, mielőtt megteremtette a világot (mondja a Biblia)
4. Mi történt valójában Bábel tornyánál?

Mike összes könyvét, filmjét, tanfolyamát és podcastját egy helyen böngészheted itt.