Hála a híres öböl menti osztrigának, hogy az osztriga nem egy exkluzív élvezet. Az osztriga úgy nő, mint a gaz az Öbölben. Még mindig természetes állományúak, még mindig vadak, többé-kevésbé, és még mindig megfizethetők – többé-kevésbé. Az Öböl alacsonyabb sótartalma megvédte a vad osztrigákat bizonyos betegségektől, ami a Chesapeake-ben nem történt meg. A louisianai osztrigák közel fele még mindig az állami halászatból származik. Még a bérelt területek is általában természetes ültetvények; a tenyésztők elsődleges feladata, hogy az ivadékokat az alacsonyabb sótartalmú területekről a magasabb sótartalmúakra helyezzék át, ahogy azok érnek. Nem mintha a sótartalom valaha is igazán magas lenne. Az öböl sótartalma 5 és 15 ppt között mozog. És mivel a víz sosem hűl le nagyon, az osztrigák sosem mennek nyugalmi állapotba. Nincs szükségük arra, hogy glikogéntartalékot halmozzanak fel. Ez azt jelenti, hogy az öbölbeli osztrigák íze az év során nem változik annyira, mint az északi osztrigáké. Télen egy kicsit zsírosabbak, nyáron egy kicsit vékonyabbak, de mindig lágyak és kissé puhák – a félhéjon úgy pihennek, ahogy a hidegvízi osztrigák nem. Az öbölbeli osztrigákat általában általános osztrigaként árulják (itt megtudhatja, miért) – ez egy olyan régióra utal, amely kevésbé figyel a különböző nyers osztrigák árnyalataira, mint a kulináris lehetőségeikre. (Texasban ez talán változik. A Galveston-öbölben már számos osztriga-elnevezés létezik). Végül is ez az a vidék, ahol feltalálták a Rockefeller osztrigát, a Po’ Boys-t, a grillezett osztrigát és számtalan más osztrigakészítményt. (2013-as frissítés: Egyre több Öböl-parti lakos tartja el az osztrigáját a nagy, mosdatlan tömegtől, és prémium termékként kezeli. Íme egy Google térkép a legjobbak közül.)
