Egy ismert példázatban vak emberek egy csoportja megpróbálja felismerni egy elefánt alakját, de mindegyik ember nézőpontja különbözik attól függően, hogy az ormányt, az ormányt vagy a farkat érinti (1. ábra). A humor tanulmányozásának 2500 éve után a tudósok hasonlóan eltérő szemlélettel rendelkeznek arról, hogy mitől lesznek viccesek a dolgok (1). Három közös nézőpontot mutatunk be a humorról. Bár mindegyik tanulságos, egyetlen nézőpont sem elegendő arra, hogy megmagyarázza, miért lehet humoros annyi különböző dolog – csiklandós támadások, ostoba viselkedés, szóviccek, abszurditások és sitcomok -. Ha azonban a három nézőpontot integráljuk a humornak mint a jóindulatú jogsértésekre adott válasznak a bemutatásába, akkor az egész állatot megkülönböztethetjük a részeitől, és így jobban megmagyarázhatjuk, hogyan jön létre a nevetés és a szórakozás.
Egy példázatban vakok egy csoportja megpróbálja megkülönböztetni egy elefánt alakját, de mindegyiküknek más a perspektívája, attól függően, hogy mit érintenek. A humor tanulmányozásában a tudósok hasonlóan jellemzően csak széttagolt aspektusokat vizsgáltak, de nehezen tudták azonosítani az egészet, ami a dolgokat viccessé teszi. Dustin Rolstad illusztrációja.
Az egyik nézőpont a humor negatív alapjait tárgyalja. A tudományos tudományágak között felhalmozódó bizonyítékok azonosítják, hogy a humort jellemzően megelőzi a személy jólétét, identitását vagy normatív hitstruktúráját fenyegető jogsértés vagy valamilyen fenyegetés (2). Az etológusok úgy találják, hogy a barátságos fizikai agresszió, például a durva játék vagy a csiklandozás nevetést vált ki a nem emberi állatokban, és az úgynevezett áldozat nevet többet nevet (3). Az antropológusok dokumentálják, hogy az emberek kultúrákon átívelően hogyan vesznek részt tréfás kapcsolatokban azáltal, hogy “a barátságosság és az ellenségeskedés sajátos kombinációjával” ugratják és sértegetik egymást (4). Még az egyszerű verbális kijelentések is humorosabbak, ha logikátlanok (pl. “egy disznó kifogástalan étkezési szokásokkal”) vagy agresszívek (pl. “egy szamár, aki öv alatt rúg”), mint ha logikusak és nem agresszívek (pl. “egy tehén, aki füvet eszik”) (5). A humorral kapcsolatos szavak etimológiája is rámutat a humor sötét oldalára. A “vicces” szó utalhat valamire, ami furcsának tűnik, és ha azt mondjuk, hogy valaki humorral rendelkezik, az valaha azt jelentette, hogy az illető furcsán viselkedik vagy mentálisan problémás (1).
Egy második – látszólag ellentmondásos – nézőpontból kiderül, hogy a humor akkor jelentkezik, amikor a dolgok biztonságosnak, játékosnak, elfogadhatónak vagy jóindulatúnak tűnnek. A pszichológusok úgy találják, hogy ijesztő, szorongást keltő és egyébként negatív élmények is kiválthatnak humort, ha a helyzet játékos (1). Például azok az emberek, akiknek azt mondták, hogy vért fognak kivenni egy élő patkányból, szórakoztak, amikor felfedeztek egy játékpatkányt (6). Hasonlóképpen, azok a kísérleti résztvevők, akik egy potenciálisan humoros történetet olvastak egy gyilkossági cselekményről vagy egy szexuális találkozásról, nagyobb valószínűséggel találták szórakoztatónak a történetet, amikor szórakozásból olvasták (azaz amikor nem komoly lelkiállapotban voltak), mint amikor arra utasították őket, hogy gondosan értékeljék a tartalmát . További bizonyítékok származnak fiziológiai vizsgálatokból, amelyek azt mutatják, hogy a nevetés megfelel a motoros gátlásnak és az izomgyengeségnek, a biztonságos környezetben való tartózkodással összefüggő változásoknak (8). Ezenkívül az idegtudósok dokumentálják, hogy a viccek és a rajzfilmek hogyan aktiválják az agy azon területeit, amelyek a pozitivitással és a jutalmazással kapcsolatosak (9). Ez a megállapítás azért árulkodó, mert a pozitív érzelmek általában csak akkor jelentkeznek, ha az emberek biztonságban érzik magukat a bajtól és immunisak a sürgető aggodalmakra (10).
Egy harmadik nézőpont segít összeegyeztetni az előző kettőt azzal, hogy a humort ellentmondásos, kétértelmű vagy inkongruens értelmezésekhez társítja. A nyelvészek azt javasolják, hogy az írásbeli oppozíció – egy olyan szöveg, amely többféle, ellentétes módon is értelmezhető – a verbális viccek közös jellemzője (11). Egy pék például a “szép kiflik” bókot akár a sütési képességének, akár a külsejének dicséreteként is értelmezheti. Az idegtudósok megerősítik, hogy a humor érzékelése megfelel az inkongruencia észlelésével kapcsolatos agyi területek aktiválódásának, beleértve a temporo-okcipitális csomópontot (9). Humoros videók (pl. egy felfújható kanapé által a levegőbe katapultált gyermek) nagyobb aktivációt váltanak ki a temporo-occipitális csomópontban, mint a nem humoros, pozitív klipek (pl. breakdance-elő gyerekek) vagy a nem humoros, semleges klipek (pl. bicikliző gyerekek) (12). Még a csiklandozásra adott viselkedési válaszok is ellentmondásos értelmezésekre utalnak; a csiklandozott kísérleti alanyok a kellemetlen érzéssel (pl. grimaszok) és az örömmel (pl. mosoly) egyaránt összefüggő arcmozgásokat mutatnak (13).
A nézőpontok összevonása arra utal, hogy az emberek akkor élik meg a humort, amikor: (i) valami fenyegetőnek, negatívnak vagy rossznak tűnik; (ii) a dolgok biztonságosnak, elfogadhatónak vagy rendben lévőnek tűnnek; és (iii) mindkét értelmezés egyszerre fordul elő. Más szóval, a humort jóindulatú jogsértések váltják ki (2. ábra). A jóindulatú jogsértések valószínűleg a fizikai jólétet fenyegető fenyegetésekből erednek, mint például a “támadó” jelenléte a durva játékban. Ahogy azonban az emberek fejlődése során kialakult az összetett én-érzék, valamint a kultúra és a logika rendszerei, a rosszul (de mégis rendben) elsüllyeszthető dolgok listája a fizikai provokációktól (pl, csiklandozás, játékharc) az identitást (pl. ostoba viselkedés, kötekedés), a logikát (pl. abszurditások), a kommunikációs normákat (pl. szarkazmus, szójátékok) és a társadalmi normákat (pl. a Seinfeld legtöbb jelenete) fenyegető veszélyekre is kiterjedt.
A tudományágak közötti bizonyítékok arra utalnak, hogy a humor abból az egyidejű észlelésből ered, hogy valami fenyegető vagy rossz (jogsértés) és ártalmatlan vagy rendben lévő (jóindulatú).
A jóindulatú jogsértés beszámolója segít megmagyarázni, hogy látszólag eltérő tapasztalatok miért váltanak ki humort. A csiklandozás nevetést válthat ki, mert a csiklandozó úgy viselkedik, mint egy támadó, de a csiklandozó támadás játékos és ártalmatlan. A poénok viszont jellemzően nyelvtani hibát tartalmaznak, vagy megsértik a kommunikációs normát, miközben egyidejűleg egy alternatív norma szerint helyesek. Például a helyesírási hibák az “Élveztem, hogy volt erőd ketchupozni velem” mondatban mind helyesen írják a homonim hotdogfűszereket. És ahogy a “szép zsemle” bók illusztrálja, sok szójáték kiegészíti a nyelvi vagy kommunikációs jogsértést kettős értelmezéssel vagy valamilyen más tabuértelmezéssel.
A beszámoló segít megmagyarázni azt is, hogy a hasonló élmények miért váltanak ki nevetést bizonyos kontextusokban, de másokban nem. Például ugyanaz az érintés, amely egy megbízható csiklandozótól nevetést vált ki, nem vált ki nevetést, ha a csiklandozás saját maga okozza (nem sértés), és akkor sem vált ki nevetést, ha a csiklandozó egy hátborzongató idegen (nem jóindulatú). Hasonlóképpen, a szóviccek akkor humorosak, ha egyszerre értelmezhetőek helytelenül és elfogadhatóan. Például a “szép kenyér” szóból hiányzik a jogsértés, ami a “szép zsemlét” humorossá teszi, míg a “szép fenék” szóból hiányzik a jóindulatú értelmezés.
Az, hogy mi a humoros, erősen szubjektív, és személyenként és kultúránként jelentősen eltér. A jóindulatú jogsértés beszámolója segít megmagyarázni, hogy miért. Az ostoba viselkedés, például ha egy főszónok elfelejti felhúzni a sliccét, szórakoztathatja a közönséget, akit nem érdekel a szónok hírneve (jóindulatú jogsértés), zavarba hozhatja a szónok családját (nem jóindulatú), és – amíg nem vesz tudomást a mulasztásáról – nem lehet hatással magára a szónokra (nem jogsértés). Hasonlóképpen, a hivatalos családi vacsorán hallható puffadás elborzaszthat egy anyát, aki elfogadhatatlannak tartja a társadalmi szabálysértést (nem jóindulatú), szórakoztathat egy tizenéves fiút, aki még nem internalizálta a vacsora etikett normáit (jóindulatú jogsértés), és nincs hatása egy csecsemőre, aki nem tudja, hogy az embereknek nem szabad így viselkedniük (nem jogsértés). Még a népszerű sitcomok, például a Seinfeld viccei is túl szelídnek tűnhetnek egyes nézők számára (azaz nem sértik a szabályokat), mások számára viszont túl merésznek (azaz nem jóindulatúak). A kultúrák nagyrészt azért különböznek abban, hogy mit tartanak humorosnak, mert más-más mércével mérik, hogy mi a rossz és mi a jó. Például egy Mohamedet ábrázoló karikatúra humoros lehet egyes nyugati kultúrák számára, amelyek elfogadhatónak tartják az eretnek képet (azaz jóindulatú jogsértésnek), de nem a muszlimok számára, akik a prófétát ábrázoló karikatúrákat tűrhetetlennek tartják (azaz nem jóindulatúnak).
A humor integrált, interdiszciplináris szemléletének megragadása mindazonáltal számos kérdést megválaszolatlanul hagy. A jövőbeli kutatásoknak tisztázniuk kell a három különböző értékelés kiváltásához szükséges konkrét feltételeket: hogy egy inger jogsértő, hogy az inger jóindulatú, és hogy az inger egyszerre mindkettő. Ahogy a humorral kapcsolatos ismereteink elmélyülnek, a tudósok talán egy még zavarba ejtőbb, mégis fontos kérdés felé fordulhatnak: hogyan élhetnének az emberek humorosabb életet? Ha javítanánk az emberek humortermelő és -értékelő képességét, az nagyban javítaná a kapcsolatokat és a jólétet, nem beszélve a sok rossz sitcomról.